1. Mi a hálaadás?

Isten, a mi Teremtőnk, rengeteg dolgot ad nekünk életünk során, a saját életünket is beleértve. Az Ő kegyelméből ébredünk fel minden reggel, hogy egy újabb napot élhessünk meg. Az élet a Földön azért értékes, mert ez az egyetlen régió, ahol spirituális gyakorlatot tudunk végezni az élet végső céljának elérése érdekében. Ha valaki tesz valamit értünk, hálásak vagyunk érte. Ezzel szemben ahhoz csak kevesen vagyunk hozzászokva, hogy hálánkat kifejezzük Isten felé is mindazokért a dolgokért, amiket ad nekünk. A spirituális gyakorlatban hálaadásnak nevezzük az Isten fele érzett köszönetet. Egy istenkereső spirituális útjának fontos és lényeges része az a képesség, hogy ilyen hálaérzésben élje életét.

A valóságban, míg a legtöbben elfogadják Istent, mint a Teremtőjüket, mégsem érzik szükségesnek, hogy hálájukat kifejezzék. Főleg azért nem, mert úgy gondolják, hogy a dolgok az életükben – vagy legalábbis az alapvető napi tevékenységeik – legyen az jó vagy rossz, a saját elhatározásukból fakadnak. Kizárólag olyan váratlan fordulatok esetén – mint például, ha imáink után egy gyógyíthatatlan gyermek csodálatos módon meggyógyul – érezzük úgy, hogy hálát kell adnunk Istennek. Meglehet, még az ilyen esetek is – amikor Isten ilyen erővel segít – ahogyan visszatérünk a régi kerékvágásba, hamar feledésbe merülnek, mindaddig, míg a következő nagy sorscsapás esetén újra isteni közbeavatkozásért nem fohászkodunk.

Alacsonyabb spirituális fejlettségi szinten, a jelen korban, általánosságban az események 65%-át a sors, és 35%-át pedig a szabad akarat irányítja. Ahogyan spirituálisan fejlődünk, elkezdjük érezni Isten jelenlétét az életünkben. Amint megtapasztaljunk Jelenlétét életünkben, megtapasztaljuk Kegyelmét és megértjük, hogy életünkben minden az Ő Akarata szerint történik. Igazából csak 60%-os spirituális szint fölött kezdjük igazán értékelni és megtapasztalni ezt a tényt. Ezzel az élménnyel együttjár a hála is, a szó valódi, spirituális értelmében.

Egy istenkereső és a Spirituális Tudomány valódi növendéke minden helyzetet tanuló magatartással szemlél, legyen az jó vagy rossz. Különböző élethelyzetek és események során kezdi megtanulni, hogy hogyan értheti meg a hibáit és erényeit. Megtanulja, hogy hol kell dolgoznia az alapvető személyiségbeli hibáin és jobban tudatosítja az erényeit. Minden életszituációban apró morzsákat gyűjt arról, hogy miként javíthat önmagán, nemcsak a jelenlegi erényeinek továbbfejlesztése által, hanem a személyiségbeli hibáinak erényekkel való lecserélésével is. Úgy érzi, hogy Isten átsegíti minden helyzeten – jókon és rosszakon –, hogy továbbfejleszhesse a (isten)keresői minőségét. Ennek megfelelően hálát érez Isten felé minden alkalommal, jókban és rosszakban egyaránt, ugyanis érzi Isten megfoghatatlan kezét, mely megteremti ezeket a körülményeket és kapacitást is ad, hogy a spirituális leckéket és tanulságokat megérthesse.

A legtöbb esetben a hálánk a spirituális vezetőnk vagy a Guru fele irányul. Kérjük, hogy tekintse meg a „Ki a Guru” és hogy hogyan vezeti az istenkeresőket.

Ahhoz, hogy egy istenkereső spirituálisan növekedhessen, az érzelmei (pszichológiailag mind a pozitív és a negatív) fölé kell emelkedjen, melyekbe egy nem-kereső elmerül. Ahhoz, hogy Istent megtapasztalhassa mindenhol, spirituális érzelmet (bhāv) kell fejlesszen. A hála segít növelni a spirituális érzelmet.

^ A lap tetejére

2. Felszínes hála és a hála spirituális érzelme

A hála, melyet csak szavakkal fejezünk ki, felszínes. A spirituális gyakorlatunk kezdeti szakaszában igyekeznünk kell, hogy egyáltalán gondoljunk olyan szavakra, melyek a hálánkat fejezik ki Isten felé. Ezzel együtt, a spirituális fejlődésünk érdekében fontos, hogy erőfeszítéseket tegyünk, hogy a hálaadást oly mértékben sajátítsuk el, hogy az mindennapi életünk részévé váljon.

A kezdeti szakaszban a hálaadás csak akkor jön a szívünk mélyéről, amennyiben nagyon tisztán látható az életünkben az isteni közbeavatkozás. Ez történhet olyan esetben, amikor szerettünk csodával határos módon gyógyul meg, pedig az orvosok már feladták a reményt, vagy ha egy régóta húzódó gondunk oldódik meg egy erőteljes imádság hatására. A legtöbb más esetben, amikor különböző dolgokért vagy magáért az életünkért adunk hálát, az csak felszínes vagy intellektuális szintű.

Ahogy egyre jobban elmerülünk a spirituális gyakorlatban, megnyílik előttünk egy teljesen új világ, mely eddig el volt takarva előlünk. Spirituális tapasztalatokat szerzünk és ezeken keresztül Isten beszél hozzánk. Az életünkben megnyilvánuló milliónyi apró kis egybeesésen, „véletlenen” keresztül lassan, de biztosan érezzük Isten vezető kezét. Fokozatosan kiterjed az életünk apróbb eseményeire is a hála érzése, majd elmélyül a folyamatos isteni segítség és bátorítás miatt, melyet a spirituális gyakorlataink során kapunk. Amikor hálásnak érezzük magunkat és ezt naponta többször is kifejezzük, lassan kifejlesztjük magunkban a hála spirituális érzelmét. Itt, amint ezt már korábban is írtunk ebben a cikkben, az esemény előtt, közben és után folyamatosan tudatában vagyunk, hogy „minden Isten kívánsága szerint történik, egyedül Ő végez mindent”. Így a hála folyamatos és a szívből jövő gondolatokban automatikusan kifejezésre kerül. Következésképpen ebben az állapotban a hála minden cselekedetben, mozdulatban és gondolatban jelen van és kifejeződik.

Az ilyen, magasabb fokú fejlettség szintje akkor jelenik meg, mikor az egónk lecsökken. Amint elérjük ezt az állapotot, az egónk alacsonyan marad.

Tulajdonképpen a hála spirituális érzelme (bhāv) a Guru kegyelme által ébred fel és emiatt marad folyamatos.

^ A lap tetejére

3. Miért fontos a hálaadás?

Egy istenkeresőnek eleinte igyekeznie kell, hogy háláját kifejezze. De az idő múlásával, miután háláját ismétlődően kifejezi, a spirituális növekedése miatt is kifejlődik a hála spirituális érzelme. Amint ezt az állapotot eléri, amint eggyé válik a felismeréssel, hogy „Isten végez be mindent, én senki sem vagyok”, a finomrezgésű (szubtilis) egó csökkenni kezd, hiszen tapasztalja korlátait és megérti, hogy kapacitása véges. Ennek megfelelően, bármely komplikált szituációban alázatosan átadja magát Isten vezetésének és csak utána cselekszik. Ezt nevezzük úgy, hogy „önmagunk átadása Istennek”. Amikor elkezdi átadni önmagát Istennek nemcsak a nehezebb helyzetekben, de a mindennapi élet apró-cseprő dolgaiban is, az önátadás spirituális érzelme megnő. Isten azonnal megválaszolja azokat az imádságokat, melyek tele vannak spirituális érzelemmel, mint pl. „Istenem, kérlek gondoskodj a spirituális növekedésemről és mondd meg, hogy mi legyen a következő lépésem. Kérlek, vezess engem”. Egy istenkereső a hála és az önátadás spirituális érzelmével mindig közel áll Istenhez. Így Isten megad neki kérés nélkül is minden szükségeset, t.i. spirituális tapasztalatokat, vezetést és tudást.

Kapcsolódó cikkek

<< Vissza

^ A lap tetejére